A farkaslaki Tamási Áron Egyesülettel közösen készítünk egy kisfilmet, melyben megszólaltatjuk azokat az idős embereket, akik még emlékeznek Tamási Áronra.

2013 elején Hadnagy Jolánnal, a Tamási Áron Alapítvány elnökasszonyával forgattunk, a nyers interjúk és az összeállított kisfilmet hamarosan bemutatjuk és megosztjuk.

2014 február 19-én társszervezőként részt vettünk Kolozsvárott a “Súly alatt a pálma” című konferencián. A rendezvényre videóelőadásokat készítettünk olyan budapesti szakértőkkel, akik nem tudtak részt venni az eseményen. A konferencia végén levetítendő Napos oldal című film beszerzésében is segédkeztünk. Az előadásokat rögzítettük, melyet az interneten is megosztunk, valamint DVD-t is készítünk.

http://www.sepsiszentgyorgy.balassiintezet.hu/hu/emlekkonferencia-kolozsvaron/

Karácsony Benő a két világháború közötti romániai irodalom egyik legolvasottabb írója, a transzilvanizmus kiemelkedő alakja.

Rövid életpályája: Karácsony Benő, Klärmann Bernátként született Gyulafehérváron, 1888. szept. 7-én. Középiskolai tanulmányait szülővárosa Római  Katolikus Főgimnáziumában végezte, egy diákcsíny miatt azonban otthon nem jelentkezhetett érettségi vizsgára, és a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban nyilvánították éretté 1926-ban. A nagyváradi jogakadémián kezdte főiskolai tanulmányait, de férfiszabó édesapja nem tudta tovább támogatni, ezért csak az I. világháború után szerezhetett ügyvédi képesítést Kolozsvárt.

Közben frontszolgálatot teljesített, megsebesült, a temesvári kórházban ápolták, majd ismét a frontra küldték, 1919-ben került haza. A 30-as évek elején Kolozsvárt telepedett le és önálló ügyvédi irodát nyitott; ismert íróként is tovább folytatta ügyvédi gyakorlatát, csaknem húsz éven át. Joghallgató korában csípős hangú hetilapot szerkesztett Gyulafehérvárt, s ebben élesen bírálta a vármegyei közigazgatást. Első novellái a Gyulafehérvári Hírlapban jelentek meg (1908–09) eredeti családi nevén.<

A Napkeletben közölt Dinnyebefőtt c. novellájában vonja magára először az irodalmi közvélemény figyelmét (1920). Nem sokkal később a marosvásárhelyi és a kolozsvári színház bemutatja Válás után c. színművét, majd az Erdélyi Könyvbarátok Társasága sorozatában novelláskötettel jelentkezik (Tavaszi ballada, 1925).

1932-ben ott van a romániai Pen Club magyar alosztályának megalakulásánál, s pénztárosi minőségben az igazgatóságnak is tagja lesz. 1934-től az Erdélyi Helikon tagjává válik, s így 1940-ig minden alkalommal ellátogat a marosvécsi “irodalmi parlament” összejöveteleire. 1936-ban a Pásztortűz alkotótársaságához csatlakozva fellép a Kemény Zsigmond Társaság irodalmi estjén. Ugyanebben az évben, a Napos oldal megjelenését követően felolvasó körútra indul, amelynek nagy sikere lesz.

1941-től kezdődően, a zsidótörvények előírásai alapján fel kell hagynia ügyvédi tevékenységével. 1944 májusában gettóba kerül. Auschwitzba hurcolják, ott pusztul el. Felesége Kolozsváron, az ideggyógyintézetben hal meg, fiát Budapesten végzik ki a nyilasok.

konferencia és dokumentumfilm

Ligeti Ernő a két világháború közötti romániai irodalom demokratikus gondolkodású, érdekes egyénisége.

Rövid életpályája: 1881-ben született Kolozsvárott. Jogi tanulmányai után lépett újságírói pályára. Előbb a Nagyváradi napló, majd Kolozsvárott a Keleti újság munkatársa volt.

„Háromhúros hangszer”- így írt róla egyik kritikusa. E három húr a vers, novella és regény. Ehhez hozzádhatjuk negyedikként a publicisztikát. És talán életművében ez az, ami legtovább zeng.
Első verseskönyvére a „Magányosan ezer tavasz közt”(1913) a budapesti sajtó is felfigyel. Tóth Árpád és Ady Endre is foglalkozott kötetével. Második verseskötete” Én jót akartam” tíz év múltán jelenik meg. Egyben az utolsó is.

A novellában is rangosat és egyedit alkotott, és legtöbbet regényt írt.
Jancsó Elemér így ír róla: „A sorainkból eltávozott erdélyi írók közül a romániai magyar irodalom egyik leglelkesebb, legrokonszenvesebb közkatonája volt Ligeti Ernő. Kortársai és barátai közül ki ne emlékezne szeretet és meghatottság nélkül lázas küzdelmeire, sikeres és meddő harcaira, bukásaira és újrakezdéseire. Három évtizedig élt közöttünk, és ez alatt az idő alatt alig volt folyóirat, napilap, írói szervezkedés, ahol Ligeti nevével ne lehetett volna találkozni.”
1922-ben tőle indul ki az első írói tömörülés gondolata, majd megalapítja az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóvállalatát. Közírói munkássága a legjobb publicistáink sorában jelöli ki helyét. A napisajtóból kiszorulva” Független újság” címmel hetilapot indít, amely kritikai állásfoglalásával kivívta az olvasók megbecsülését..

A bécsi döntés után nyomorgás és az ennél is fájóbb mellőzés az osztályrésze. Cikkeit nem közlik Erdélyben, de nem hagyja abba a munkát. Így írja meg legjobb könyvét „Súly alatt a pálma”(1941) című visszaemlékezését, amelyben a romániai magyar szellemi élet huszonkét évének történetét foglalja össze.

Budapestre költözve egy ideig a Magyar Nemzet című napilap főmunkatársa.
Erdélyi barátai megszerzik számára a kivételezettséget, ám ez nem mentheti meg a tragikus végtől: 1945 január közepén a nyilasok egy éjszaka betörnek lakására, feleségével és fiával együtt hálóruhában lehajtják a Jókai térre, ahol lelövik őket. A fia megmenekül, ma is él Amerikában.

Az MTVA Kollányi Ágoston 2013 ismeretterjesztő filmpályázatra adtunk be filmtervet a Transzilvanizmusról. Sajnos a harmadik fordulóban kiestünk, de a zsűri javaslatára 2014-ben ismét próbálkozunk.

Magyarországon nem nagyon ismerik az újra és újra feltámadó transzilvanizmust, mint a magyar eszmetörténet egyik fontos mozgatórugóját. Pedig e nélkül nehezen érthetőek a mai erdélyi kisebbségpolitikai események.

Filmünkben szeretnénk a teljességre törekedve bemutatni a transzilvanizmus kialakulását, a két világháború közötti kibontakozását, illetve a mai politikára és irodalomra tett hatását. Végigjárjuk a fontosabb erdélyi irodalmi központokat, Nagyváradtól, Aradon át, Kolozsváron keresztül Marosvásárhelyig. Ellátogatunk a marosvécsi kastélyba, felkeressük a sztánai Varjúvárat, a kolozsvári magyar színházat és még sok helyszínt.

Megismerkedünk a korabeli erdélyi polgári életformával és kisebbségi léttel, az elszakítottsággal és a regionalizmussal, valamint az erre adott értelmiségi válaszokkal. Sorra vesszük a korszak meghatározó politikai és irodalmi gondolkodóit (Bánffy Miklós, Kós Károly, Reményik Sándor, Kuncz Aladár, Kacsó Sándor, Tamási Áron, Berde Mária, Áprily Lajos, Tompa László, Dsida Jenő, Benedek Elek, Nyírő József, Wass Albert). Dióhéjban átfutunk ezen irodalmárok munkásságán, de megjelenítjük egyéb alkotásaikat is (pl. Bánffy Miklós grafikái, vagy Kós Károly épületei). Kísérletet teszünk értelmezni a két világháború közti erdélyi magyar művészeti mozgalmakat, különös tekintettel az Erdélyi Helikon szabadelvű és humanista írói közösségére, akik igényként fogalmazták meg az európai színvonalat, valamint a Nyugat modernségét.

Mit jelent az, amikor egy közösségnek magának kell szembenéznie a problémáival? Hogyan követi ezt egy cselekvésprogram és a magyar intézményrendszer kialakulása? Van-e a transzilvanizmusnak egyéb kapcsolódási pontja a társadalomhoz pl. a gazdaság területén? Milyenek voltak az anyaországi és a román reakciók? Hogyan él tovább ma is ez az eszme, mennyire időszerű?

Szeretnénk méltó módon megemlékezni Nyíró Józsefről, az erdélyi magyar irodalomban (és az magyar filmművészetben) betöltött szerepéről. A kialakult ideológiai-politikai helyzet miatt későbbi időpontra halasztjuk a projekt megvalósítását.

Nyirő József 1889-ben született Székelyzsomboron, Nyirő Mihály és Incze Amália gyermekeként. Édesapja a helyi római katolikus elemi iskola igazgatója volt.

Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban végezte (1907-ben érettségizett), majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pázmáneumban tanult teológiát és filozófiát. 1912-ben teológiai doktorátust szerzett a katolikus egyházi autonómiáról szóló latin nyelvű disszertációjával. Ugyanebben az évben Nagyszebenben szentelték pappá.

Először Nagyszebenben, majd 1914-től 1915-ig Besztercén oktatott hittant, később a Kolozs vármegyei Kide község plébánosa lett.1919-ben, nem sokkal azután, hogy Erdélyt Romániához csatolták, kilépett az egyházi rendből, és feleségül vette az alsórákosi Bedő Ilonát. Házasságukból három gyermek született. A papi rendből való távozása után a Római katolikus egyház – az akkori szokásnak megfelelően – kiközösítette. Először Kidén bérelt malmot, hogy fenntartsa magát és családját, majd a következő tíz évben a kolozsvári Keleti Újságnál dolgozott újságíróként.

1920-ban a Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, majd az Ellenzék novella-pályázatán első díjat kapott az Értelek virág és a Rapsonné rózsája című elbeszélése. 1923 és 1924 között a kolozsvári Pásztortűz című irodalmi és közművelődési folyóirat főszerkesztője volt. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság tagja volt. 1924-ben jelent meg Jézusfaragó ember című novellagyűjteménye, amely sikert aratott mind Erdélyben, mind pedig Magyarországon.

1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa lett, közben Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal együtt bekapcsolódott a Benedek Elek körül tömörülő székely irodalmi körbe. 1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagy-Küküllő megyei Alsórákos községbe, ahol nyolc hold földet örökölt. Később Székelyudvarhelyen épített házat és teremtett otthont családjának, és csak több év múlva tért vissza a Keleti Újsághoz, amelynek 1939-42 között felelős szerkesztője lett.Darabjait 1945 és 1988 között nem játszotta hivatásos társulat.